Néhány boldog Pillanat (A sötétség folyt.) II. rész

Mindent szerettem Benne. 
Ahogy megszólított, ahogy kiejtette a nevem betűit. Ahogy ment, oly kecses mozgása és finom járása volt, akár egy előkelő hercegnek. 
Miután stabil lett az állapotom, beengedtek látogatókat is a kórtermembe. Ő az elsők között volt, akik meglátogattak. Igaz, hogy először iskola után jött be először.
Amint belépett a kórterembe, megállt az körülöttünk az idő. Láttam, hogy egyre gyorsabban veszi a levegőt, ahogy a közelembe ért, egy Pír jelent meg az arcán.
Aprócska mosoly , mely annyi titkot rejt, ugyanakkor oly sok mindent árul el az Érzéseiről. Ajkai a következő szavakat formálták ,,Örülök, hogy épségben láthatlak!" . Bárcsak megcsókolhattam volna, azok a fránya orvosok, fogok és velük törődni, azzal, hogy mit mondtak? Most ez egyszer nem!
Közelebb hajoltam, azonban Ő csak az arcomra nyomott egy csókot és így szólt fülembe suttogva ,,Ennél azért különlegesebb alkalmat szánok Neked!" . Fülig pirultam.
Megfogta a kezem, nem akart elmenni mellőlem. Minden aggodalmam ami eddig bennem volt, az mind megszűnt létezni, úgy mint a külvilág, amikor Vele voltam.
Telt-múlt az idő és Ő minden egyes délután bejött hozzám.
1 hónap elteltével végre kiengedtek. Mondjuk így is vissza kellett mennem minden 3. nap, nehogy valami bajom legyen.
Egy vasárnapi napon tartottuk első hivatalos Randi nevezetű találkánkat. Elmentünk egy olasz étterembe - megjegyzem, nagyon jól tudta, hová szeretek menni és, hogy mennyire szeretem az olasz ételeket - ahol egy kinti részen foglaltunk helyet. Egy asztal volt megterítve két székkel és egy virággal. Tökéletesebb nem is lehetett volna.
Amint leültünk megfogta a kezem, és mélyen a szemembe nézett, majdnem elkezdte a mondanivalóját, de a pincér félbeszakította... Ő türelmes maradt miközben én fortyogtam, hogy pont most kellett idejönnie. Addig Ő szépen nyugodtan elmondott mindent a pincérnek, mit szeretnénk inni, és enni. Miután távozott a pincér, elmosolyodott. ,, Hol is tartottam? Meg is van. Tudod amikor elájultál előttem, nagyon megijedtem,láttalak a kórházban is milyen rosszul voltál, kétségbe estem, hogy az a Lány, akiért Én odavagyok, itt hagy. Megrémültem, hogy soha többet nem láthatom azt a csíntalan mosolyodat és azokat a gyönyörű szemeidet. Szeretlek, és annyi időt szeretnék Veled tölteni, amennyit csak lehet. Én melletted állok, bármi történjék! " 
Azzal odahajolt Hozzám és megcsókolt. Csókja édes és pezsdítő volt, ajka érintése mámorító. Nem is gondoltam volna, hogy meg akar csókolni. Leírhatatlanul fantasztikus érzés.
Szeretem, ehhez nem férhet kétség!

Az a rengeteg drága Idő (A sötétség folyt.) I.

Ez a betegség, ami engem kínzott, nem volt olyan gyakori, mint ahogy bárki gondolná. Nagyapámtól örököltem, Ő nagyon sokat szenvedett emiatt. Emlékszem, mikor kicsi voltam, 5-6 éves, láttam ahogy remeg a keze, és ő maga olyan gyenge, hogy alig bír mozogni, nem értettem miért történik Vele mindez.
Mígnem egyszer az egyik ,,kivizsgálása" - Anyáék így hívták - tovább tartott, nem jött haza többé.  Kérdezgettem mindenkitől, minden rokontól, hogy hol a Papa, de mindenki azt mondta ,, kicsi vagy még ehhez, úgysem értenéd" ... Nagyapám 55 éves volt...
Így vártam míg ,,olyan" nagy leszek. Egyik este Édesanyám bejött a szobámba, és elmondta, hogy mg ők sem tudják miféle betegség ez. Az orvosok sem tudták megállapítani.
Sajnos rengeteg tünettel járt ez a betegség. Ezek a tünetek kezdtek nálam is jelentkezni.
Talán 12 éves lehettem amikor először elkezdett fájni a fejem és hirtelen minden elsötétült és a kórházban ébredtem fel. Ezek után egy évig teljesen jól voltam, már kezdtük azt hinni, hogy csak vírus, ami jobban megviselt.
Szerettem volna olyan Életet élni, mint  többiek, de ez valahogy sosem sikerült...
A szüleim mindennél jobban védtek. Meg is volt rá minden okuk, hiszen a gyerekük , egy olyan betegségben szenved amit még nem is ismer a  mai orvostudomány.
(folyt. köv.)

Képek 2.

 Színek

végül félig én :)

Félek

Nem merek írni, félek, hogy az amit leírok, az az Érzés egy Személy iránt, eltűnik, nem lesz többé. Ezért már ilyen dolgokról nem nagyon fogok írni. Legfőképpen azért, mert magamban sem vagyok biztos sokszor, megpróbálom magamat távol tartani az efféle Érzelmektől, mert, ha nem tudom mit szeretnék, azzal csak másnak ártok, tudom milyen rossz.