Vajon ő az

Ez a fiú, hát, hogy is mondjam, fenekestül felforgatott mindent.
Az új suliban , volt egy srác, tudtam a nevét, mert a barátnőm megmutatta nekem, még nyáron, hogy milyen helyes. Azon a fotón több fiú is volt, de ő volt a legszimpibb. Csak egy bökkenő volt, a barátnőm már régóta szerette.
A suli első hetében megláttam először a buszon, aztán a suliban is, szemezgettünk, de nem gondoltam, hogy elmondom bárkinek, mert azzal saját magamat égetném le, ha kitudódna.
Aztán, azt a napot sosem felejtem el:) Álltunk a barátnőimmel a buszmegállóban és láttam, hogy ő is ott ül.
Egyszer csak megjött a barátnőm apja, és elkezdtünk többen is beszállni a kocsiba, én vártam amíg ők beszállnak, addig észrevettem, hogy ő is figyel. Gondoltam rámosolygok, mit veszíthetek. Így hát rámosolyogtam, és ő visszamosolygott, annál boldogabb nem hiszem voltam-e bármikor. Azután egy hétig nem voltam suliba, mert gólyatábor volt, hiányzott.
Ez a szemezgetés ment sokáig (szeptembertől decemberig), amíg meg nem tetszett egy másik fiú, aki lépett és többet tett mint ő. Úgy döntöttem hanyagolom őt a másik fiú miatt. Aztán, miután a másikkal összejöttem, akkor jött oda ő.
Nem értettem miért pont most,miért nem előbb.
Ez egy gyönyörű napsütéses napon történt, hazafelé menet történt meg a legelső beszélgetésünk, amiből ő került ki vesztesen. A beszélgetésben elhangzott sok olyan dolog, amit csak sejthettem vagy remélhettem, hogy így gondolja, de nem értettem, miért most mondta el ezeket nekem?!
Elmondta nekem, hogy amióta ide járok(szeptember óta), megszeretett volna ismerni, én ennek semmi akadályát nem láttam. Ő azt mondta nem tenne ilyet a barátommal, én megmondtam neki, hogy lehetnénk barátok, de ő erre csak azt mondta ,, Nem tudnék a barátod lenni.".
Erre vártam 3 hónapot vagy még többet, majd akkor jött oda, mikor már késő volt. Szívem azt súgta mondjam azt, hogy én is így érzek, de az is furán jött volna ki, így nem tettem semmit. Annyira bűntudatom volt miatta. De a másik fiúval se tehettem ilyet, aki többek között 2 hét múlva kiadta az utamat, elég csúnyán.
Teltek a hetek, hónapok és megint csak  nem tett semmit.
A bál előtt annyira izgultam, reméltem, hátha felkér. Ennyire sosem csíptem még ki magamat, végül is első bál, meg kell adni a módját, gondoltam. Vártam, és vártam elmentünk egymás mellett, néztük egymást, de semmi.
Amikor megláttam, ahogy egy másik osztálytársammal táncol, összeszorult a szívem, de gondoltam ő neki ez biztos jobb. Az este további része borzalmasan telt, a többi barátnőm is valami miatt szomorú volt.
Ez az este után eldöntöttem magamban, hogy nem érdekel, csináljon amit akar.
Telt az idő, kezdtem megfeledkezni róla, sikeresen, azt hittem. Amíg nem kezdtük el ugyanazt csinálni, amit év elejétől. A barátaim biztattak, menjek oda, most rajtam a sor. Én vártam egy kis  időt, majd rávettem magamat, hogy odamenjek és beszéljek vele.
Torkomban volt a szívem, már azt hittem hallani amilyen hangosan dörömbölt a szívem, a beszélgetés előtti pillanatokban.
Éppen egyedül ült és a könyvét bújta, közben fejét a karjára fektette. Egyedül volt, a megfelelő pillanat.
Erőt vettem magamon, és odamentem.
Amikor odaértem, vigyorgott mint a tejbe tök. Köszöntem neki, majd leültem. Ezzel kezdtem ,,Volna-e kedved valamelyik délután összefutni?" , majd a jött a válasz, ami meglepett ,,Ne haragudj nem, most jól megvagyok egyedül." . Csalódtam, nem erre számítottam, azt hittem talán ő is meg akar ismerni mint anno. A következő kérdése, igencsak meglepett, mert a volt barátomról kérdezett.
Sajnos én sosem fogom megérteni a fiúkat/férfiakat.
Ezek után én voltam a legbüszkébb ember a világon, hogy oda mertem menni hozzá. Nem tört le a válasz, utána sokkal felszabadultabb voltam, mint  eddig. Beszélgettünk, majd elváltunk.
Azóta ,,Szia" és semmi több, a legmeglepőbb; nem is vágyom többre.