Ahogy mondani szokás, minden jó után valami rossz következik.
Szerettem Őt, de nem volt más választásom, főleg, ha vele szerettem volna leélni azt a rövid életemet is.
Érkezett egy e-mail nemrég Édesanyámnak, hogy olvasták a blogját - ahol az én betegségemről ír, annak reményébenm hátha valami orvos elolvassa. Úgy tűnik az imái meghallgattattak - és, hogy szeretnének megvizsgálni, mert hasonló tünetekkel rendelkező betegekkel is találkoztak már a magánklinikájukon. Ők maguk is hallgatók egy orvosi egyetemen, a legtöbbjük idén fog végezni. Ez egy kisebb kutatócsoport (ahogy ők írták) , akik olyan emberekkel foglalkoznak, mint én , akik nagyon ritka betegségben szenvednek. És természetesen gyógymódot próbálnak találni ezekre a betegségekre. Azt írták semmit sem kell kifizetnünk , még a szüleim szállását is állják.
Ez a magánklinika Svájcban van, a hegyek között, de én még soha életemben nem hallottam erről a helyről.
Én hallani sem akartam róla, hogy elmenjünk. A Szüleim pedig élni szerettek volna egy ilyen lehetőséggel, főleg azért is mert így esély lenne arra, hogy meggyógyuljak. Ami csodálatosan hangzik, de tudtuk nagyon jól, hogy ez szinte lehetetlen, mert a Papámat sem tudták meggyógyítani. Ha reálisan szeretnénk gondolkodni, maximum pár évvel hosszabbíthatják meg az életemet.
Belementem hát.
Vele is meg kellett beszélnem, hogy s mint lesz. Nagyon nem tetszett neki, hogy olyanok fognak kezelni, akiknek még diplomájuk sincs. Próbáltam megnyugtatni, hogy nem lesz semmi baj, de ebben még én sem voltam biztos. Megsimítottam az arcát, mire egy kis pír jelent meg rajta. Nem akart elengedni, félt, hogy elveszít, én is ugyanúgy féltem, hogy elveszítem Őt.
Tehát 1 hét múlva elutazom Svájcba a Szüleimmel, ahol előreláthatatlan ideig vizsgálgatni fognak.
Azt hiszem, addig annyi időt töltök Vele, amennyit csak lehet.
