A sötétség

Mintha minden megszűnt volna létezni, nem láttam semmi mást rajta kívül.
Ahogy jött felém, elkezdett olyan hangosan zakatolni a szívem, hogy azt hittem már Ő is hallja.
Tudtam mit szeretne mondani, mert minden nap láttam az arcán , éreztem azt amit Ő is. Az érzés kölcsönös volt.
Már olyan közel volt, és mosolygott, már majdnem futott.
És akkor minden elsötétült, az utolsó kép amit láttam , Ő volt.
Nem tudtam mi történik, de azt akartam, hogy minél ellőbb vége legyen, azt kérdeztem magamtól, miért pont most?! Minden tökéletes lehetett volna Vele...
Hallottam pár perccel - vagy órával, akkor ott elveszítettem tökéletes időérzékem- később a mentő szirénáját, és az Ő nyugtalan hangjának csengését. Hangja aggodalommal és kétséggel teli, vajon fél, hogy elveszít? Kérdezgeti  az orvosokat, mentősöket - már nem tudom hol vagyunk - mi bajom, hová visznek...
De az orvosok pontosan tudták miért... minden héten egyszer egy egész napot a kórházban kellett töltenem, mert, minden egyes alkalommal azt vizsgálták, mégis mi bajom lehet.
Az állapotom egyre csak romlott az elmúlt hetekben, hónapokban, több kivizsgálás, kevesebb Vele tölthető idő.
Lepergett előttem az egész eddigi életem. Nem tudtam, vajon fogok-e még valaha bármi fényt látni vagy egyáltalán arcokat, vagy bármit.

Úgy érzem, itt a Tavasz :)

Mint minden évszak, változásokat von maga után. 

Sajnos nem mindig pozitív irányba. 

Jobban kiismertem az embereket, és rájöttem, ha egy fiúval lett volna bármi is, akkor nem ismerem meg a Húgát. Így nem veszítettem semmit, hanem inkább nyertem egy nagyszerű barátot. 

 A haza úton

 Megcsillan a Fény

 Naplemenete 

 Rózsaszínbe borul minden

Virágos fák