Nem vártam még annyira semmit, mint egy olyan e-mailt, amiben az áll, hogy :
Indulok pár nap múlva, hol is kell átszállni ? Ui: Várom már , hogy lássalak.
Nos a helyzet az, hogy ilyen e-mail nem érkezett.
1 héttel az után, hogy kiderült egy leveléből melyben ez állt:
Egyenlőre nem áll módomban meglátogatni Téged, mert a sulit nem tudom itt hagyni csak úgy, cakk-un-pakk.Hiszen jövőre készülök egyetemre menni, kérlek , értsd meg és ne legyél szomorú. Egyetlenem , már nem kell sokáig várnod! Igyekszem, ahogy tudok!
Ui: Szeretlek!
Mit hihetek? Eljön még valaha ide? Hiszen csak a kifogásokat keresi , mintha csak kerülni akarna, minél több időt nélkülem tölteni....
Kezdek belebolondulni , hogy egyedül , egyes egyedül itt fekszem napi nem tudom hány órát. El kell kezdenem ismerkedni. Hiszen nem csak egy ember létezik eme csodálatos bolygón .
A délelőttömet azzal töltöttem ,hogy emberi formába kerüljek, a közös ebédre, ami az aulában történt , minden szerdán egy és kettő óra között. A pletykák szerint, az ebéd azokból készült, akiket nem tudtak meggyógyítani. Ki hinne el , ilyen badarságot? Ezen is egy jót nevettem ,amikor az egyik orvostanonc mesélte.
Fél egyre már úgy néztem ki, mint egy normális lány, nem úgy , mint egy lelki sérült, aki napi 24 órát önsajnálattal tölt. Úgy tűnik, emberi kinézetem másoknak is feltűnt. Ahogy végighaladtam a folyosón, a férfiak, többnyire fiatal orvostanoncok és hímnemű betegek, rendre megbámultak. Kínosan éreztem magam, fülig pirulva, gyorsan szedtem a lábam, valami olyan hely felé , ahogy kevesebb vizslató szem tekint rám.
Az aulába érve szembesültem a ténnyel, hogy senkit sem ismerek. Az ég egy-adta világon senkit. Így hát pitypang vörös arccal körbenéztem, hátha látok bármilyen kedvesnek tűnő arcot. Néztem, vizslattam , mintha valami fogyatékos bámulná az állatkertben lévő állatokat.
És egyszer csak , egy fiú nézett velem farkasszemet, de már jó ideje nézhetett, biztosan azon gondolkodott, mit csinálhat ez a sült bolond. A farkasszemcsatánkat egy lány zavarta meg, aki beállt elém , és kérdőn nézett rám.
- Szia, én Alvina vagyok! Nem láttalak még, és látom nagyon elveszett vagy, mint kis Vuk az erdőben . - Mosolygott rám kedvesen. - Neked mi a neved?
- Szerbusz, az én nevem Auróra...- és minden elsötétülni látszott, amíg Valaki el nem kezdett felém rohanni. De arcokat megint nem láttam már, túl késő volt...
